„Mennél nagyobb a hatalom valaki kezében,
annál vakmerőbben követi el a bűnt,
mert azt hiszi, hogy neki minden szabad,
amit csak megtehet.”
Szent Ágoston, hippói püspök
Árvaház nem kell
Nehéz sors várt ránk. Az 1947–48-as tanévben még mindig igen sok tevékenység folyt az intézetben. Géza bácsi erről így beszél a jegyzőkönyvben: „Mindezt [a tevékenységet] az újjáépítésre rendelkezésre álló összegből, különböző megtakarításokból (…) és egyes külföldi segélyakcióktól, valamint a helybeli szociális felügyelőségtől személyesen kieszközölt támogatással hajtottam végre.” Bútorokat készítettek, varrták a ruhákat, megindult a vízszolgáltatás. Használhattuk a vécéket, nem kellett az udvari ideiglenes budikba menni. Hetenként már kaptunk meleg vizet. Ismét elkezdték a díszítéseket. Pingálták az új szekrényajtókat, mert a népi stílust az új környezetben minden teremben érvényesíteni akarták. Néhány növendék festette, még nyáron is, egy főiskolás fiú irányításával. Ő később jó nevű textiltervező lett.
A téli szünetet az intézetben töltőknek a karácsonyt is újra megrendezték. Találtam a levéltári anyagban egy levelet 1947-ből a gyulaji általános iskolától, melyben 30 forint küldését jelzik karácsonyi ajándékozás céljára. Ez az együttérző segítőkészség megható példája.
Meg kell említeni még azt a tényt, hogy a háború után, 1948-ban a 240 férőhelyre tervezett intézetben már 297 növendék lakott. Íme a magyarázat:
BKMÖL XXVI. 657. 1. doboz
Özvegyi levelekből:
(…) férjem, aki (…) községi tanító volt (…) 1944. dec. 12-én az oroszok bevonulásakor merényletben [az oroszok lelőtték] meghalt. Itt maradtam 3 kisgyermekkel (…) Tisztelettel kérem (…) fiamat (…) felvenni sziveskedjék (…)
(…) mint bukovinai menekült jóformán semmit nem tudtam menteni s az itteni juttatás is csak kilátásba van helyezve. Gyermekeimet, volt tanító árváit mégis gondos nevelésben és taníttatásban szeretném részesíteni...
(…) Férjem ref. tanító 1942. év elején orosz fogságba esett. Azóta semmi hír róla. Teljesen vagyontalanul, 3 gyermekkel vagyok, 50 százalék fizetés és családi pótlékból élek.
(…) Az uramat, aki az (…) rk. ált. iskola tanítója, 1942. nov. hóban kivitték az orosz harctérre, ahol a Don menti harcokban eltünt, vagy jobbik esetben orosz fogságba került. Azóta semmi hírt nem hallottam róla. Három apró gyerekkel maradtam itthon.
(…) volt kántor-tanító hadiözvegye vagyok. (…) férjem fiatal, 7 éves tanító volt, igen kevés nyugdíjjal lettem ellátva.
(…) Nehéz csapásként ért bennünket szeptember 1.-re tudomásunkra hozott B. listázása édesapjuknak, aki már közel három éve, mint eltünt szerepelt (…)
És még ki tudja, hány első és második világháborús hadiárva, illetve a háború szenvedései miatt később, idő előtt elhalt tanítók árvái nevelkedtek e falak között? Olyanok is, akiknek a szeme láttára lőtték le a szüleiket, s gyermekkortól kellett cipelniük ezt a lelki terhet.
Géza bácsi nem tudott ellenállni, kijárta a feletteseknél a felvételt, pedig többen állami tanítók özvegyei voltak, illetve nem pedagógus volt a férj, de az özvegy tanítónőként vagy tanárnőként dolgozott. Ez azt bizonyítja, hogy személyes felelősséget érzett a szerencsétlen gyermekekért.
Az árvaház vezetői 1946-tól 1948-ig (mindössze két év alatt!) elsősorban a szükségest teremtették meg. Koruk még talán azt is megengedte volna, hogy fényét, eredeti pompáját is visszavarázsolják, hogy ismét igazi, ihlető otthon legyen. Ha nem zilálják szét az árvaházat, ma is csodálatos környezetben és körülmények között nevelhetnék a pedagógusok árváit.
Ebben az időszakban számos vendég tekintette meg intézetünket. Géza bácsi felsorolásából: (magyar) köztársasági elnök, (magyar) kultuszminiszter, lengyel kultuszminiszter és kísérete, francia egyetemi tanár és kísérete, MNDSZ külföldi vendégei, vöröskeresztes missziók külföldi kiküldöttei, Románia pénzügyminiszterének felesége, holland segélyszervezet kiküldötte.
A Kecskemét c. újság 1948. június 6-i számában egy hosszú cikk dicshimnuszokat zeng az 50 éves évfordulóra készülő árvaházról és Géza bácsiról. Ősszel viszont már suttogják, hogy Géza bácsinak mennie kell. Tanév közben mentették fel. (!)
Az átadó jegyzőkönyvben majd két oldalt tesz ki a háború miatti többszöri menekülés megszervezéséről, a gyermekek tanulásának, magán vizsgáztatásának megoldásáról, az élelmezés további állattartással és termelői munkával való megoldásáról szóló beszámolója. Ugyancsak elmondja az árvaház újbóli lakhatóvá tételének emberfeletti munkáját. (Ma azt mondanák róla, hogy igazi „menedzser” volt.) Egyetlen dolgozó érdekében szólt. Egy fogyatékos udvarosért, aki nagyon becsületesen, nagy szorgalommal, megbízhatóan végzi munkáját, és senkije sincs. Ezért kérte megtartását.
Beszámolóját így fejezi be:
„Most, amikor az árvaház igazgatói tisztségétől felmentettem, megnyugvásul szolgál az a tudat, hogy negyvenesztendős árvaházi pedagógus és csaknem 25 esztendős igazgatói szolgálatom valódi eredményei élő valóságok: sok száz és száz derék magyar nő és férfi, kik ebből az árvaotthonból kenyérkereső képesítéssel távoztak s töltötték és töltik be hivatásukat, s az a tudat, hogy a háboru következményeként csaknem teljesen elpusztult otthont újjáépithettem, biztosithattam folyamatos működését és igy adhatom tovább a következő nemzedéknek.”1
A lapok ekkor már az iskolák államosításának szörnyű hangú előkészítésével, majd utána a további hangulatkeltéssel, a „mindszenthysta” klerikális reakcióval, a téeszesítés előkészítéseképpen a kulákok „visszaéléseivel” és néhány főbb tisztviselő „államellenes cselekedeteivel” foglalkoztak a legdurvább stílusban. (A cél valószínűleg a nép megfélemlítése volt. A sok rágalommal fertőzték az emberek gondolkodását.) Azok az újságok, amelyek mindig az elismerés hangján méltatták az igazgató tevékenységét, most hallgattak. A levéltári anyagban nem található olyan irat, amely a felmentést és annak okát közölné vele.
A jegyzőkönyvből:
„(…) átvevő igazgató a maga részéről ismételten megköszöni Mares Géza átadó igazgatónak azt a hosszu évtizedes áldozatos munkát, mellyel lehetővé tette, hogy az árvaház, a nagy háborus pusztulások után aránylag rövid idő alatt ujjáépülve kerülhetett átadásra. Kivánja, hogy elődje még sokáig élvezhesse jól megérdemelt pihenését.”
Ekkor az anyósa villájában laktak együtt, mert az intézeti igazgatói lakást még nem újították fel. Ez a villa a XX. század elejének stílusában épült, nagyon szép, nagypolgári épület. Gyönyörűen megtervezett kis park közepén állt. (A fasorban jobb oldalon az intézettől a harmadik ház.) A nyugdíjazás után ebben az épületben magán gyermekotthont kezdtek működtetni. Mivel Kecskeméten bizonyos zaklatásoknak voltak kitéve, a villát eladták. Ma is gyermekotthonnak használják. A park helye ott jártamkor kopár volt.
Egy jóakarói tanácsra a villa árából Miskolcon vettek házat, s odaköltöztek. Géza bácsi 1968-ban balesetben halt meg. Miskolcon temették el. Ma Kecskeméten fekszik a Faragó-sírban, az 1973-ban meghalt Lilyke nénivel együtt. A sírfelirat:
MARES GÉZA
A volt Faragó Béla Árvaház igazgatója
1890–1968
és
MARES GÉZÁNÉ FARAGÓ LILY
1897–1973
Gondos nevelői az árváknak,
akiket szerettek és akikért éltek.
Nevét nem őrzi más, csak az ajtófélfa, melyen az írás még életében és működése alatt keletkezett, s csak a díszterem díszítéssel való befejezésére vonatkozik. Az egész életműve nem érdemelne többet? Úgy látszik, beteljesedett kedvenc nótájának vészjósló részlete: „(…) nem hagyok én sehol nyomot (…) utánam a fergeteges fergetegből vihar támad”. (Mintha az intézet későbbi sorsára utalna ez a sor.)
1948 őszén az árvaházért rettegés mellett a képzősök átélték az iskolák államosítását is. A katolikus és a református növendékeket összevonták a református képzőbe, ebből lett az állami tanítónőképző. El kell mondani, hogy a két régi, megmaradt világi tanárunk, valamint pár szintén megtartott református tanár és az új fiatal tanerők mindent megtettek, hogy a beilleszkedést segítsék. Folyamatosságot, igen emberséges körülményeket teremtettek. A hivatás nagyon szép példáját mutatták. Nem így egy-két naiv, faluról, tanyáról bekerült népi kollégista, akiknek a fejét könnyen tele lehetett tömni az új eszmékkel. A szemináriumokon megtanult szövegekkel provokáltak az óraközi szünetekben, s ha valami nem tetszett a válaszban, akkor megkaptuk: reakciós vagy, kidobatlak! A mi osztályunkban egy ilyen tanuló volt.
Az árvaház az 1949-es tanév végéig üzemelt. Az 50 éves jubileumot megünnepeltük, ezt bizonyítja a végzősökről készült fénykép.
Az utolsó félévben érkezett közénk egy odavezényelt népi kollégista. Neki olyan „élesztő” és talán megfigyelő szerepet szántak. Ezt észre lehetett venni. Mint már a jegyzőkönyvből kiderült, az egyik (a háború után odakerült menekült) magyar nyelv és irodalom, tót nyelv és irodalom szakos nevelőtanár lett az új igazgató. Ő már akkor nagy pártember volt. Esténként a vacsora után marxista szemináriumot tartott az ebédlőben, amely minden középiskolásnak kötelező volt, és jegyzetelni kellett. Ekkor már nem kellett egyenfrizurát hordani. Aki akart, a templomba még egyénileg elmehetett. Meglepődésemre kevesen tettük. Féltek?
Még egy részlet az átadó-átvevő jegyzőkönyből:
„Mivel az átadó és átvevő igazgató a jegyzőkönyvvel kapcsolatban megjegyzéseiket előadták, kiküldöttek a maguk részéről a kecskeméti Faragó Béla Országos Tanitói és Tanári Árvaház uj igazgatójának: (…) a pénzszekrény kulcsot, csekkbetétkönyveket és az összes értékeket azzal a meleg óhajtással adják át, hogy e nagy multu intézetet a demokratikus magyar nép szolgálatában és javára vezesse és irányitsa. Egyuttal kérik, gondoskodjék arról is, hogy az irányitása alatt álló intézmény minden tagja, áthatva az uj élet szellemétől, munkálkodjék és az innen kikerülő szabad polgárok termő magjai legyenek a szabad nép demokráciának.”
Ehhez képest tavasz végén ismét suttogtak: meg fog szűnni az árvaház. Így is lett. Miért? Mert nem lehet kasztrendszer! Ezt mondták. Árvák, félárvák és hadiárvák kasztja?! (Meg idealista világnézet. Más alapokra kellett helyezni a nevelést. Belépett a szovjet típusú szocialista nevelés. Jött a képzőkbe a Jeszipov–Goncsarov neveléstankönyv.)
Más okok is lehettek. Az iskolák államosításával megszűnt a felekezeti tanszemélyzet és a nyugdíjintézetük. Tehát elapadt a pénzforrás is. Állami pénzt pedig nem lehet csak pedagógus árvákra fordítani. „Különben is a népi kollégiumok majd mindent megoldanak.” Így mondták. Esetleg stigmának számított, hogy felekezeti tanítók gyermekei voltunk? Év végén úgy engedtek haza bennünket, hogy semmit nem szóltak hivatalosan. Természetesen az újságok az 50 éves intézmény felszámolását, s annak indokát sem tartották érdemesnek a közlésre. Abból az időből hivatalos közlönyre sem lehet ráakadni, amely tartalmazná az okokat. Szerény véleményem szerint úgy gondolták, hogy Géza bácsitól a régi beidegződések miatt már nem lehet elvárni új típusú fiatalok kinevelését, de vajon tudta-e az új igazgató, hogy regnálása csak pár hónapos lesz? Valószínű, mert felfelé bukott: alpolgármester lett.
„Így múlik el a világ dicsősége.”
1949 augusztusában csak én kaptam értesítést, hogy elhelyeztek a képző kollégiumában, mert már harmadéves voltam. Öcsém, aki másodéves lett volna a szegedi gépipariban, és a húgom, aki elsős lett volna a képzőben, nem nyertek elhelyezést. Egy levélben felvilágosították édesanyánkat, hogy melyik legközelebbi (45, illetve 60 km távolságra eső) iskolába írathatja be őket. Kollégiumról szó sem esett.
A pedagógus társadalom özvegyeivel, árváival ezt meg lehetett tenni. (Csak ők tudnák elmondani, hogy mit jelentett számukra ez a ház.) Ebben közreműködtek az akkori miniszterek: Ortutay, Darvas, Benke, Ilku. Talán azon az alapon: ha nekem nehéz volt tanulni, legyen az másnak is?
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
…
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
…
(Illyés)
Fel lehet tenni a kérdést, hogy hány árva nem folytathatta ezután a tanulmányait? Hánynak tört ketté az élete? Hányból nem lett tanító, tisztviselő és egyéb? S mi nem úri gyerekek voltunk, s legtöbbünk falusi. Valamilyen foglalkozás pedig kellett. Ez volt a szegények iránt érzett érzékenység akkor!
Kollégiumi elhelyezést ugyan kaptam, de tanszerekről, ruházatról, cipőről, ágyneműről, mosatásról nekünk kellett gondoskodni. Ez nem ment. A mosatás okozta a legnagyobb problémát. A kollégium is nagyon zsúfolt volt. Se tisztálkodni, se takarítani rendesen nem lehetett. A tanulószobát is nagyon kicsi helyiségben rendezték be, és más rendszerben működött, mint amelyet megszoktunk. Mi, volt árvaházisták igen gazdátlannak éreztük magunkat. A kollégiumi díjat is csak novemberben közölték, és szeptemberig visszamenőleg kérték. Ettől nagyon megijedtem. Ezért novemberben hazamentem (egy osztálytársam szintén), és vonatosként fejeztem be a képzőt. (Ugyanis édesanyám időközben nagyobb helyre költözött, ott volt vasútállomás.) Kis anyagi segítségül két szünidőben nyári napközit vezettem. Ebből a csekély keresetből vettem meg a könyveket, füzeteket, egy-két nagyon szükséges dolgot.
Igen nehezen éltünk. Szomorú dolgokat kellene leírni, ha részletezni akarnám. Senki se kérdezte meg édesanyámtól, hogyan boldogulunk, hogy tud taníttatni bennünket? Van-e ruhánk, cipőnk? Pedig ez igen nagy gond volt. Mivel a karácsonyi szüneteket is az árvaházban töltöttük, téli otthoni ruházatunk egyáltalán nem volt. (Vajon hova lett az új ruhakészlet? Már tudom. Kiosztották a volt árvaház ősszel kollégiummá vált lakóinak. A tanítók pénzén vásárolt ruhákat!) Akkor nem volt árvajáradék, nem lehetett segélyekért folyamodni ide-oda. Éltünk, ahogy tudtunk. Az árvalétet nem lehet körülírni. Aki nem élte át, soha nem fogja megérteni. Én kisebbrendűségi, csökkent értékűségi érzésekkel küszködtem. Kisebb koromban még szégyellni valónak is gondoltam.
Az árvaház minden növendéke számára menedék, lehetőség, a felnőtt életre való felkészülés biztosításának helye volt. Azt a célkitűzést, mely az alapító elvekben le van fektetve (a kiképzésre vonatkozóan), maradéktalanul teljesítette. Nem állítom, hogy nem találkoztunk emberi gyengeségekkel, de nem ez volt a jellemző. Előfordultak zúgolódások a nagy szigorúság miatt. Visszagondolva azonban el kell ismerni, hogy kevés kivételtől eltekintve minden úgy volt jó, ahogy volt.
Már az ókorban tudták, hogy milyen fontos a jó nevelés. A bölcselők mondásai bizonyítják ezt. Csak egy a sok közül: „Mondhatnám, egy fa sincs, amely ápolás hiányában terméketlenné s össze-vissza kuszálttá ne válnék. Éppúgy nincs oly kiváló jellem, amely helyes nevelés nélkül el ne fajulna.” (Plutarkhosz)
Látva a mai túl gyenge, sokat megengedő nevelés eredményeit, a konzervatív értékek számos elemét vissza kellene építeni a nevelésbe. Következetesség, rend, illemszabályok, szervezettség, létbiztonság. Amelyekben nekünk részünk volt.
Árvaház. Elavult?
A kecskeméti árvaház élt 50 évet (1899–1949). BÉKE PORAIRA!
De szabad-e olyan 50 évnek úgy elszállni, mint a füst?
A későbbi és a mai pedagógusok nem tudják, hogy mit veszítettek.
A kecskeméti utca embere, az új, felnőtt nemzedék már nem is tudja, hogy volt ilyen intézmény a városban. Azóta ez a város is sűrű autóbusz-hálózattal rendelkezik. Senki nem tudta megmondani, hogy melyik járattal lehet megközelíteni, mert az árvaház szót nem is ismerik.
A tanítók és tanárok gyermekeinek volt árvaházához vezető (volt) fasor, (az új már nő) vagyis most inkább utca, ma Faragó Béla nevét viseli.
Mindezt azért írtam le, mert akik átélték a bezárását, lassan elfogynak, s azoknak, akiknek nem közömbös az elmúlt rendszer sok cselekedete, tudniuk kell, hogy milyen szörnyűség történt velünk. Az 1948– 1949-es általános kollektivizálás, a mindenáron való lélektelen államosítás hogyan szólt bele gyermekek, fiatalok életébe, jövőjébe. A dolgozók kiszórása is egyéni, családi tragédiákat vont maga után. S mindez az egyenlőség, igazságosság, szabadság nevében történt. Nagy hírű intézeteket tettek tönkre, s helyettük létrehozták a többségében silány népi kollégiumokat, egysíkúvá téve a nevelés helyszíneit, ahol akkor nem volt semmi más fontos, csak a brosúrák és csasztuskák szellemisége. Ezekbe különben se kerültek be néhány, érettségihez közel állón kívül az árvaházból kitessékeltek. Amikor Rákosi elvtársat egy-egy „ünnep” alkalmával az emelvényen kisgyerekekkel köszöntették, s ő puszilgatta őket, árvaházat zártak be. Irgalom nélkül!
Nem csak a mi árvaházunkat törölték el a föld színéről. Ekkor oszlatták fel az egyházak által fenntartott és a világi árvaházakat is. A szakképzett gyermekgondozókat (apácákat, diakonisszákat, világiakat) elkergették. A legtöbb épületet más célokra használták ezután. Mi lett a gyerekekkel? Ki tudja? Készíthetne valaki leltárt arról, hogy hány intézmény jutott hasonló sorsra, pedig a háború után nagyon sok árva és sanyarú sorsú gyerek élt. Aztán megalakultak az állami gyermekotthonok. Többségük hatékonyságát ismerjük. Tisztelet a kivételeknek.
Az árvaház 49 és fél évig folyamatosan fejlődött a két igazgató igényes és hozzáértő munkája eredményeképpen. Az utolsó fél évben az új igazgató idejében már csak használtuk, ami volt.
1 A jegyzőkönyvi idézetekre is vonatkozik a szöveghűség, tehát a hibákkal együtt jelenik meg. Vissza