• Bevezető
• Címlap
• Tartalomjegyzék
• Előszó
• Árvaság
• A háború és következményei
• Árvaház nem kell
• Árvaház után
• Utóhang
• Néhány volt növendék élet-, illetve családrajza
• A temetői műsor
• Emléktábla
• Források
• Emlékképek
• A díszterem
• A parkban
• Farsangolunk
• Nyaralunk Balatonlellén
• A fiúkról
• Népi táncosaink
• Új ruhákban
• Tabló

Néhány volt növendék élet-, illetve családrajza

Ittebei Kiss család

Kiss Antal Jenő az ittebei¹ Kiss család leszármazottja, melynek tagja volt Kiss Ernő, az Aradon kivégzett tábornokok egyike. A debreceni tanítói árvaház növendéke volt. A Trianon miatt elnéptelenedő intézmény épületeit fokozatosan át kellett adni az új alapítású debreceni egyetemnek (ez a mai ATOMKI és a szomszédos, szintén tekintélyes épület). Áthelyezték tehát a kecskeméti árvaházba. 1927-ben érettségizett, majd a debreceni református teológián végzett Mares Géza árvaház-igazgató anyagi támogatásával 1931-ben. 1933-ban tette le második lelkészképesítő vizsgáját, majd 1937-ben vallástanári oklevelet szerzett. 1940-ben szentelték lelkésszé Budapesten. Segédlelkész Debrecenben, majd diák- és országos missziói titkár. Evangelizáló szolgálatokat végez országszerte. A diktatúra idején el kellett hagynia Debrecent. Rehabilitációt jelentett számára, amikor 1959-ben a Debreceni Csapókerti Gyülekezet lelkésze lehetett. Onnan ment nyugdíjba 1981-ben. Gyengülő egészségi állapotban lakik gyülekezeti és családi gondozásban Debrecenben.

Testvérei a debreceni tanítói árvaház növendékei voltak, de megemlékezünk róluk.

Kiss András Károly a katonai szolgálat után a Debreceni Gyermekvédő Intézet tisztviselője, majd igazgatója volt.

Ittebei Kiss István gimnáziumi igazgató, nyugalmazott magyar-francia szakos tanár; 1942-ig a Debreceni Négy Évfolyamú Iskola tanára. Cserkésztiszt és parancsnok. A protestáns KIE (Keresztény Ifjúsági Egyesület), valamint a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség, továbbá a Diákkaptár ifjúsági szervezetének iskolai és városi alapítója, 1942-től 1948-ig munkása, elnöke. Az ifjúsági szervezeteknek a diktatúra idején történt megszüntetéséig a VKM² keretében a Diákkaptár Szövetség országos főtitkára, ideológusa. 1948 és 1957 között a budai Toldy Ferenc Gimnáziumban tanít, igazgatóhelyettes, majd rövid ideig igazgató. 1956-ban a forradalmi bizottmány elnöke. Büntetésül áthelyezik az V. kerületi Eötvös József Gimnáziumba tanárnak. Itt megalapítja az iskola balatonfenyvesi kétholdas vízitelepét, melynek vezető tanára. Az MTA megbízásából kutatómunkát végez. 1966-ban nyugdíjba megy. Majd megrendezi az intézet 125 éves jubileumát; ennek keretében a MIT ADOTT AZ EÖTVÖS A NEMZETNEK című kiállítást. Újból megszervezi az iskola tanulóinak baráti egyesületét, cserkészcsapatát. A rendszerváltás után részt vesz a protestáns ICHTHYS³ cserkészmozgalom újraindításában. Írásai: számos cikk, két iskoladráma, A diákkaptár húszéves története, Egy mezítelen (ez a kétéves szovjet fogságának története).

Sipeki Levente

1947 őszén a Faragó Béla Tanítói Árvaház növendékeként tíz évesen ismerkedett meg a növendékek számára akkor beindított néptánc tanfolyamon a népi tánc elemeivel. Mindjárt nagy fogékonyságot mutatott a tánc iránt. Rövidesen szóló kanásztánccal gyönyörködtette a megbűvölt közönséget a számtalan fellépésen. Ezeken az árvaházi középiskolás leányok körtánca, a fiúk verbunkosa, a kis Levente kedves kanásztánca, és a kicsik népi ludas jelenete volt műsoron. Tudásuk tökéletesítésének érdekében Molnár István is foglalkozott a táncosokkal.

A további életútja az internetről származik:

Sipeki Levente (Nagyiván, 1937. jún. 10. - Bp., 1985. aug. 18.): balettművész, Liszt-díjas (1964). Egy tehetségkutatáson figyeltek fel rá, így szakmai tanulmányait későn, 1950-ben kezdte meg az Áll. Balett Intézetben, Lőrincz György, majd Nádasi Ferenc mesterek irányításával. Bár csak 1957-ben végzett, már 1956-ban a Magy. Áll. Operaház balettegyüttesének tagja lett, s még egy évet a moszkvai Bolsoj együttesénél töltött ösztöndíjasként. Hazatérve a társulat magántáncosa lett, s számtalan klasszikus és karakterszerepet alakított nagy drámai erővel, ill. fanyar humorral. A Moszkvai Világifjúsági Találkozón I. díjat nyert (1957). Filmszerepe: Az életre táncoltatott lány (1964). F. sz. Kék madár (Petipa: Csipkerózsika); Vaclav (Zaharov: A bahcsiszeráji szökőkút); Albert (Lavrovszkij: Giselle); Herceg (Vajnonen: Diótörő); Stréber Józsi (Harangozó Gyula: Furfangos diákok); Coppélius (Harangozó Gyula: Coppélia); Ludas Matyi (Harangozó Gyula: Ludas Matyi); Mario (Kun-Fülöp: Mario és a varázsló); Ifjú (Harangozó Gyula: Seherezádé); Mercutio (Lavrovszkij: Romeo és Julia); Költő (Fokin: Chopiniana); Petruska (Fokin: címszerep); James (Bournonville: A szilfid); Alain (Ashton: A rosszul őrzött lány); Gád (Seregi László: Spartacus). - Irod. Maácz László: S. L. (Táncművészet, 1985. 11. sz.)

Illésfalvi (Ipsics) Béla

1938 és 1949 között volt rövid háborús megszakítással az árvaház növendéke. Édesapja halála annyira megviselte az édesanyát, hogy másnap a sok sírástól agyvérzésben ő is meghalt 35 évesen. Két árva maradt utána. Béla piarista diákként végezte a gimnáziumot, majd az államosítás utáni első évben érettségizett ugyanabban az épületben. Gyógypedagógiai tanári oklevelet szerzett. Három gyógypedagógiai intézetet alapított, országos hatáskörrel, ezek közül a rumi és a gyömrői intézményről van tudomásunk. A Hallássérültek Országos Szervezetét is ő alapította. Ugyancsak létrehozta és segítette, irányította az Értelmi Fogyatékosok Szülői Szövetségét. Éveken át az Egészségügyi Minisztériumban dolgozott országos szakfelügyelőként. Gazdag pályafutását méltányolták. Erről tudósít a Siketek és Nagyothallók Lapja 2002. évi 11. száma.

Dr. Belon Gellért⁴

Füzesabonyban született 1911. szeptember 24-én, Szent Gellért ünnepén, akinek nevét kapta. Édesapja, Belon József itt volt felekezeti tanító. Őt az első világháború első napjaiban elveszítette. Első kora gyermekkori élménye férjét sirató édesanyjának látása volt. Két testvérével együtt a család Mezőtárkányba költözött pap nagybátyjához, aki azonban rövidesen meghalt. Édesanyja, hogy a rendkívül értelmes fiút taníttathassa, fájó szívvel Debrecenbe küldte, a meghalt tanítók gyermekeinek árvaházába. Ennek az árvaháznak a megszűnése után, az ugyancsak tanítói árvaházként működő kecskeméti intézménybe került. Erről így vall: „… árvaházban növekedtem fel, és ott meg tudtam őrizni a papságra való vágyódásomat… 1918-tól 1925-ig hét éven át árvaházban éltem, annak minden előnyével (gondoskodtak rólunk) és gyötrelmével. És ez utóbbi volt a több.” Panaszolja a kaszárnyaszellemet, a háború utáni rossz gazdasági helyzet miatti éhezést, a kisebbeknek a már kicsit is nagyobbaktól való kiszolgáltatottságát. (Ez valószínűleg főleg a debreceni évekre vonatkozik, bár kecskeméti fiúnövendékek is említettek ilyet.) A nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályát a debreceni, majd a kecskeméti piarista gimnáziumban járta. Korán ébredt papi hivatása. Kalocsára jelentkezett mint „kisszeminarista”, a gimnázium V. osztályába. Ettől kezdve a kalocsai jezsuita gimnáziumba járt. Mint az osztály legjobb tanulóját, érseke a budapesti Központi Papnöveldébe küldte 1929-ben, hogy a Pázmány Egyetem teológiai karán végezze tanulmányait. Kalocsán szentelték pappá 1934. június 17-én. A hittudományi doktori címet (évfolyamában elsőként) már 1935-ben megszerezte. 1934-től 1936-ig Fajszon volt káplán, majd 1947-ig Kalocsán teológiai tanár és spirituális. Közben, 1939-40-ben Rómában végzett tanulmányokat, de tüdőbetegsége miatt ezeket félbe kellett szakítania. 1947-től Sükösdön, Baján a belvárosban, Miskén, majd 1970-től haláláig Jánoshalmán plébánosként végezte lelkipásztori munkáját. 1958-ban akkori főpásztora a bátmonostori apáti címet adományozta neki. Istenben boldogult XXIII. János pápa 1959-ben elidei címzetes püspökké nevezte ki. Püspökké szentelésére azonban csak 1982. április 22-én került sor, amikor is II. János Pál pápa pécsi segédpüspökké tette. Mivel egészségi állapota miatt a rezideálási kötelezettség alól felmentést kapott, megmaradt mindvégig aktív jánoshalmi plébánosnak. Irodalmi és közéleti tevékenysége miatt országos viszonylatban is közismert papi személyiség volt; aki a Szentírást nemcsak jól ismerte, hanem annak tanítását papok és hívek számára egyaránt szinte karizmatikus adománnyal tudta magyarázni. Mint spirituális, a főegyházmegye papságának jó részét irányította lelki vezetésével és nevelte kiváló pedagógiai érzékkel. A gondviselő Isten kiváló tehetséggel áldotta meg, amit nemcsak egyéni lelki életében kamatoztatott, hanem lelkigyakorlatok, rekollekciók és papi továbbképzések előadásaival közkinccsé is tett. Nyomtatásban megjelent könyvei és cikkei mindannyiunk lelki épülésére és elmélyítésére szolgálnak. Külön érdemei közé kell sorolni azt a testvéri szeretettől áthatott papi lelkületét, amellyel beteg paptestvéreit felkarolta, talán éppen attól indíttatva, hogy a betegség keresztjének hordozásából önmaga is bőven kivette részét. 1987. május 23-án hajnalban, életének 76., áldozópapságának 53., felszentelt püspökségének 6. évében szólította magához az élet és halál Ura. Földi maradványait a pécsi székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra a Püspöki Kar megjelent tagjai, a kalocsai, a pécsi és más egyházmegyés paptestvérek, valamint a hívők sokasága részvételével, a feltámadás boldog reményében. Emléke él tisztelői és hívei szívében. 1991. szeptember 21-én emléktáblát avattak tiszteletére a jánoshalmi templom külső falán. Az egész országból eljöttek barátai, hogy emlékezzenek és imádkozzanak.

Dr. Belon Gellért (1911-1987) püspök⁵, lelkipásztor és lelkigyakorlat-vezető országunk kommunista korszakának talán legkiemelkedőbb egyházi személyisége volt. Kérlelhetetlen elvhűsége miatt az állam 1959-ben történt püspöki kinevezése után 23 éven át nem járult hozzá felszenteléséhez. Közel egy évtizeden át (a '60-as években) a katolikus sajtó sem közölhette írásait; tervezett lelkigyakorlatait is nemegyszer (ha előzetes tudomást szereztek róla) betiltották. Ő mindezt úgy fogta fel, mint Jézus názáreti rejtett életéhez való hasonlóságot. Közben az Újszövetségi Szentírást nemcsak állandóan olvasta, de szinte kívülről tudta. Úgy tekintette, mint Isten hozzánk szóló „szerelmes levelét”. Cikkei, könyvei, beszédei, mindig is szentírási ihletésű lelkigyakorlatai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy magyar hívő közösségünk ki tudott tartani a legnehezebb időkben is. Halálának ötödik évfordulójára könyv készült Belon Gellért emlékkönyv címen, Dr. Waigand József szerkesztésében, mely számos eddig kiadatlan vagy már nehezen hozzáférhető írásait és beszédeit közli. Külön érdekessége ezenkívül harmincnál is több kortársának „visszaemlékezése” személyével kapcsolatban, melyekről bátran el lehet mondani: mindenki gazdagabbá vált lelkileg, aki csak kapcsolatba került vele.

Veres család

Veres János a kecskeméti református gimnáziumban érettségizett. Kitűnő tanuló és jó tornász volt. Mares Géza hathatós segítségével a Ludovikán szerzett tiszti képesítést. Részt vett a második világháborúban. Az urivi áttörésnél megsebesült. Itthoni felgyógyítása után újra behívták. 1944 decemberében századosként Isaszegnél az oroszokkal vívott küzdelemben megsebesült és elhunyt. Korábban a harctéri eseményekről könyvet írt. Címe: 32-esek előre! A könyv egy időben szerepelt a tiltott könyvek listáján. Az apa az első, a fiú a második világháborúban esett el! Értelmetlenül!

Veres Ilona kecskeméti árvaházistaként elvégezte a polgárit, majd ugyanitt tanítói oklevelet szerzett jeles eredménnyel. 1934 és 1939 között a Zeneakadémia ének-zene tanári szakán szerzett elemi iskolai, középiskolai és tanítóképző-intézeti tanári oklevelet. Mares Géza az ő felvételéért is megküzdött, majd ösztöndíjat szerzett számára. Ebből a nyugdíjba ment édesanyjával lakhatott albérletben az akadémiai tanulmányok idején. 1939-től 1941-ig tanító Kisdobronyban (Kárpátalja). 1942-ben megválasztották ének-zene tanárnak a kecskeméti református képzőbe. Férje, dr. Kovács Bálint lelkész 1967-ben egyházi ifjúsági munka végzéséért börtönbe került. Kiszabadításáért ő tette a legtöbbet.

Dr. Kerékgyártó Elemér

Dr. Kerékgyártó Elemér kitűnő tanuló és jó sportoló volt. Az árvaházi rend szerint a gondozottját (például Szabó Andort) szívesen segítette, istápolta. Érettségi után angol-magyar szakos hallgatóként az Eötvös Kollégium lakója volt. Nyaranta részt vett a Györffy István nevével fémjelzett falukutatásokban. Két évig Debrecenben volt tanár. Katona is volt. Doktorált. Megjelent dolgozatának címe: Szenci Molnár Albert zsoltárai magyar verstörténeti szempontból. A háború után élénk kapcsolata volt a NÉKOSZ-szal és tagjaival. 1946-ban a három miniszterelnökségi titkár egyike lett. 1957-ben kandidátusi vizsgát tett, Karácsony Sándor volt a dolgozata témája. A Kulturális Kapcsolatok Intézetében a nyugati kapcsolatok osztályát vezette. 1962-ben kulturális küldöttség tagjaként vesztette életét, amikor Párizson át a gépük Londonba igyekezett, de röviddel a párizsi felszállás után lezuhant. Senki sem maradt életben. Élt 44 évet. A szintén volt árvaházista öccse, Géza a második világháborúban elesett. Vajon hány volt árvaházi fiatal férfi sorsa lett ugyanez?

Dr. Szabó Andor

1935-ben lett az árvaház növendéke. Édesapja évek múlva, az első világháborúban, egy támadás során beszippantott mérges gáz következményeként fellépő tüdőbetegségben halt meg. A Református Gimnáziumban érettségizett 1943-ban. A református teológián tanult tovább. 1950-tól 1996-ig a bihari Hencidán szolgált önálló lelkészként. Folyamatosan tanult és publikált az egyházi sajtóban. Voltak külföldi publikációi is. Külföldön német nyelvű előadással hozzájárult két tudományos kongresszus programjához. 1970-ben a debreceni teológián doktorált ószövetségi tudományokból. Az elmúlt évtizedekben evangelizációs és mentő missziós munkákban is részt vett. Életműve, amelyet 1978 és 1998 között írt, Lábam előtt mécses a Te igéd címmel jelent meg négy kötetben a Kálvin Kiadó gondozásában, a svájci egyházi szervezet anyagi támogatásával. 2000-ben Károli Gáspár-díjban részesült.

Felesége, Fekete Edit tanítónő, akit lelkészárvaként ismert meg gyöngyösi káplánsága idején.

Gyermekei:

András (volt növendék az árvaház utódintézményében az 1968/69-es tanévben). A Károli Gáspár Református Egyetem professzora a Régi Magyar Irodalom Tanszéken. Akadémiai doktor. Felesége is ott tanít az angol tanszéken.

Péter és felesége lelkész.

Mária orvos; férje, Mikola István Tiszavalk református lelkésze és polgármestere.

Edit matematikus; férje, dr. Gáborjáni Szabó Botond a Debreceni Református Kollégium Könyvtárának és Múzeumának igazgatója.

Eszter vegyészmérnök; férje, dr. (Bogárdi) Szabó István Budahegyvidék református lelkipásztora, Pápán professzor, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke.

Szabó Andornak tizenhárom unokája, és 2004 nyaráig egy dédunokája van.

Bódiss család

Az édesapa református tanítóként, majd kántortanítóként dolgozott. Tanított, kántorizált, hitoktatott, prédikált, leventefoglalkozásokat vezetett. Agyvérzés következtében 43 évesen meghalt. Négy kiskorú gyermek maradt utána árván. 1942-ben a három nagyobb az árvaházba került. Ott csak 1944-ig tanulhattak a háború miatt. További iskoláikat a lakhelyükön, Székesfehérváron végezték el.

Bódiss Ilona (Demény Gézáné) tanítóként pusztán kezdett dolgozni. Házasságkötés után a politikailag megbízhatatlannak ítélt mezőgazdász-agrármérnök férjével rövid ideig egy faluban élt és tanított. Ezután három puszta következett összevont alsós osztályokkal, majd faluba kerülve kisegítő osztályt kapott. Ekkor négy gyermek mellett elvégezte a gyógypedagógiai szakot. Nyugdíjasként is tanított néhány évig. Ezután már megözvegyülve székesfehérvári lakosként nagy lelkesedéssel gyülekezeti munkát végzett. Hitoktatás híján gyermekekkel foglalkozott. A szülők segítségével 15 éven át nyári lelkitáborokat szervezett hittanos gyermekek, családok számára. Evangelizációs alkalmakat szervezett: karácsonyestet, zenei délutánt, hetes evangelizációt, bibliai vetélkedőket, előadásokat. Felnőttek lelkigondozásával is foglalkozott. Előadásokat tartott több gyülekezetben a gyermekmunkáról és az ifjúság lelkigondozásának időszerű kérdéseiről. Gyakorlati tapasztalatait tanulmányban foglalta össze, amely a Református Gyülekezet című folyóiratban jelent meg. 2003-ban hunyt el.

Bódiss Ibolya (Tóth Sándorné) 1948-ban szerezte meg tanítói oklevelét. Sárkeszin és Szabadegyházán tanított 30 éven át. 1977-ben a családja Sárkeresztúrra költözött. Gyülekezeti orgonista-kántor lett, és a gyülekezeti-iskolai hitoktatást végezte. 1983-ban nyugdíjba vonult, de egyházi munkáját tovább folytatta. Szégyenletesen alacsony összegű nyugdíjat kap, mivel lelkész férje és templomjáró, hívő magatartása miatt egyetlen soron kívüli fizetésemelést, jutalmat sem kapott. 1956-tól kezdve háromszor bocsátotta el a helyi művelődési osztály, de a fellebbezések után ezeket kénytelenek voltak visszavonni. 1998-ban aranydiplomát kapott, a Szabadegyházi Önkormányzat a helyi iskolában szép ünnepséggel és pénzjutalommal igyekezett pótolni a mellőzés éveit. Három gyermeke, tizenkét unokája és 2004 nyarán egy dédunokája van.

Bódiss Géza 12 évesen került nővéreivel együtt az árvaházba. A háborús árvaházi károk miatt otthon a Gépipari Technikumban szerzett gépésztechnikusi bizonyítványt. Budapestre került az Április 4. Gépgyárba tervezőnek. Innen ment nyugdíjba. Az egyházi életbe ő is bekapcsolódott. Tagja volt a Betánia Egyesületnek. A kispesti Rózsa téri gyülekezet oszlopos tagja. Az orgonista-kántori szolgálatot végezte, és énekkart szervezett díjtalanul. A gyülekezet presbitere és évtizedeken át műszaki mindenese volt. Három gyermeke van.

Kiss Antal Jenő, Ittebei Kiss István, a Veress család, Dr. Kerékgyártó Elemér, dr. Szabó Andor és a Bódiss család életrajzának összeállításában közreműködött Dr. Szabó Andor.

Szabó Róbert

1940 szeptemberében került az árvaházba két testvérével együtt. (Majd később a két kisebb testvér is követte őket.) A polgárit és a kereskedelmi középiskola két osztályát végezte itt. A háborús menekülésben is része volt. Összesen kilenc évig volt árvaházista. Az árvaház megszűnte után a kereskedelmit népi kollégistaként fejezte be. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Ipari szakán tanult tovább. Ennek befejezése után több fontos munkahelyen kamatoztatta tudását. Beosztásai: önköltségi előadó, rezsigazdász, pénzügyi osztályvezető, kereskedelmi osztályvezető, ellenőrzési osztályvezető, gazdasági vezető, főkönyvelő. 41 éves folyamatos munkaviszony után ment nyugdíjba, majd nyugdíjasan az OMIKK-ban és a BMGE-ben dolgozott. Így összesen 53 évig folytatott a közgazdasági végzettségének megfelelő tevékenységet. 1975-ben Gépipar Kiváló Dolgozója kitüntetést kapott. A Vállalati Kiváló Dolgozó címet az 1965., 1967., 1970., 1972., 1974. években érdemelte ki munkája elismeréséül. Aranydiplomát kapott 2005-ben. Eredményeit az Alma Maternek (BMGE) köszöni, hogy olyan jól kamatoztatható szakmát adott a kezébe.

Bertalan Béla

Édesapja Hajdúböszörményben volt tanító. Az édesapa, akinek kilenc gyermeke volt, nagybetegen elintézte, hogy halála bekövetkezte után gyermekei a kecskeméti tanítói árvaházába kerüljenek. 1938 szeptemberében Béla, Gizella és Imre, majd később még Manyi, Ilona és Zoltán is az intézet növendéke lett. Béla a polgári befejezése után a kiskunfélegyházi állami tanítóképzőbe került, mint kihelyezett árvaházista. 1944 őszén az árvaházi csoport Balatonlellére történő menekítése közben, a székesfehérvári állomás bombázásakor Béla fejét egy bombaszilánk súlyosan megsebesítette. A háború további borzalmait hosszú kórházi tartózkodása alatt élte át. Hazajutása hosszú és körülményes volt. A tanítóképzőt a debreceni képzőben fejezte be 1947-ben. Először tanyán, majd Hajdúböszörményben tanított, ahol szinte mindenki ismeri. A böszörményi helyi újságban Egy bombaszilánk története címen (Gargya Imre) írás jelent meg róla. Ilona a szintén volt árvaházi férjével (Batta József) ötvenhatban Angliába, majd Norvégiába menekült. Férje mindkét helyen egyetemen oktatott. Mezőgazdasági szakkönyvet írt, melyet ma is használnak.

Dr. Nemcsik Pál Lőrinc

1929-ben született Ókécske községben. Tanító édesapja halála után 1937-ben Kecskemétre került a tanítók árvaházába. Ott fejezte be az elemit, majd a református gimnáziumban tanult. A hatodik osztály után, 1945-ben a háborús károk miatt a gimnáziumot már Sárospatakon folytatta. Az árvaházi népművészeti környezet: a tárgyak, festett bútorok, a csodálatos magyaros díszterem, a dalok talán az itt töltött legfogékonyabb életkorában hathattak rá, hogy a későbbi életét szinte ezek őrzése, tisztelete töltötte ki.

Részletek a temetésén elhangzott beszédből: 1947–51-ig a Sárospataki Református Teológiai Akadémia hallgatója. 1951–54-ig az Egri Tanárképző Főiskolán ének-zene, testnevelés szakon tanári diplomát szerzett. 1964–70-ig az Eötvös Lóránd Tudományegyetem történelem szakán szerzett középiskolai tanári diplomát. 1976-ban a debreceni egyetem néprajz tanszékén bölcsészdoktor vizsgát tett. Ő hozta létre a Borsodnádasdi Helytörténeti Gyűjteményt. Sikeres honismereti szakkört vezetett. Elve az volt, hogy ne hagyjuk elveszni a múlt tárgyi és szellemi értékeit. A honismeret a hazaszeretet része, vallotta. 1980-ban már megyei szaktanácsadó az ének-zene terén. 1968-tól a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársa. Megjelent könyvei:

Cikkeket, tanulmányokat írt különböző folyóiratokban. Írásai jelentek meg helytörténeti, néprajzi, ének-zene szakdidaktikai tárgykörben.

Kitüntetései:

• Szocialista kultúráért 1965., 1975.
• A Kulturális Minisztérium Kiadói Főigazgatósága Nívódíja 1976.
• Magyar Néprajzi Társaság Sebestyén Gyula Emlékérem 1977.
• Munka Érdemrend ezüst fokozata 1980.
• A Borsodnádasdi Önkormányzat Díszpolgára

Nevét és munkásságát őrzi a KI KICSODA A MAGYAR ZENÉBEN? és a MEN OF ACHIEVEMENT 1978 lexikon.

Vágó Géza

Bevezetés

2007 nyarán árvaházi találkozó volt Kecskeméten. Ott hangzott el az a javaslat, hogy állítsuk össze egy kötetben azon, volt árvaházi növendékek életútjának leírását, akik még elérhetők, bizonyítandó a volt Faragó Béla Országos Tanítói Árvaház nevelői munkásságának eredményességét. E gondolat jegyében írom le vázlatosan én is – többszöri felkérésre – immáron befejezéshez közeledő életutam történéseit.

A gyermekkori család

Egy Fejér megyei kisközségben, Alapon születtem 1930-ban. Szüleim mindketten tanítók voltak. Hárman voltunk testvérek. Sajnos édesapám nagyon korai halála – harminc éves volt ekkor – kettétörte a szépen induló családi életet, sőt a tragédiát fokozva, majdnem vele egy időben kisebbik húgomat is elvesztettük. Özvegy édesanyámmal ketten maradtunk gyerekek: húgom, Piroska és én. Iskolába kerülve előjött egy korábbi fejsérülésem következményeként szerzett beszédhibám, így egy évig logopédiai kezelés mellett Budapesten jártam iskolába. Ezután ismét Alap következett, majd a kecskeméti árvaház, ahova én ötödik elemistaként, húgom pedig velem egy időben harmadik osztályosként került. A háború okozta megszakítást nem számítva – amikor én Székesfehérváron, Piroska pedig Sárbogárdon, majd Kaposváron járt iskolába –, középiskoláinkat végül is mindketten Kecskeméten fejeztük be. Én a piarista gimnáziumban érettségiztem, húgom pedig a tanítóképzőben végzett, majd a szegedi főiskolán szerzett tanári diplomát. Férjhez ment, férje szintén tanár volt. Leánya ugyancsak tanárnő, angol szakos, fia gépészmérnöki, majd közgazdász diplomát szerzett. Két unokája van. Édesanyám nyugdíjba vonulásig Alapon tanított, majd Budapestre költözött, és 94 éves korában halt meg.

Munka, katonaság, egyetem

Érettségi után több helyre jelentkeztem egyetemi felvételre. Köztük volt ugyan a könyvtáros szak is, ami az árvaházi könyvtárosi tevékenységem okán jutott eszembe, de én valójában mérnök akartam lenni, így a Műegyetem három karára is jelentkeztem. Egyikre sem vettek fel, viszont jó felvételi eredményem miatt átirányítottak az akkor induló közgazdasági egyetemre. Ezt a lehetőséget viszont én nem fogadtam el, mert én mindenáron mérnök akartam lenni. Egyetem helyett így inkább dolgozni kezdtem a Csonka Gépgyárban, mint anyagmozgató segédmunkás. Egy év múltán már a művelettervezési osztályon dolgoztam, de nem sokáig.

1950 októberében behívtak tényleges katonai szolgálatra, ami számomra három mundérban eltöltött évet jelentett. Utolsó éves katonaként ismét jelentkeztem a Műszaki Egyetemre. Akkoriban – ez a Rákosi éra – tavasztól őszig sátortáborban éltünk. A napossal minden hajnalban négy órakor felkelttettem magamat, és a hat órai ébresztőig az árnyas fák alatt készültem az ismételt felvételi vizsgára. Sikerült.

Így 1953 őszén megkezdhettem tanulmányaimat a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán. Ehhez persze hozzájárult a Nagy Imre-féle kormányprogram, ami több lehetőséget biztosított az értelmiségi származású fiatalok részére is. Egyetemi éveim alatt is, amikor lehetett, dolgoztam. Legtovább, fél műszakban, későbbi munkahelyemen. Gépészmérnöki diplomámat 1959-ben szereztem meg.

Alkalmazásban

A diploma megszerzése után korábbi munkahelyemen, a Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervezőirodáiban folytattam – immár egész napos főállásban – tervezői munkámat. Szakmailag nagyon jó helyre kerültem, mert az intézet Kohászati és különleges gépek tervezési osztályán dolgozhattam, ahol sok nagy tekintélyű, a szakma öregének nevezett elődömtől tanulhattam meg a szakma „csínját-bínját”. Harminc évig dolgoztam itt. Beosztott tervezőként kezdtem, és mint irányító főtervező hagytam itt abba a munkát.

Tényleg nem panaszkodhatom, az itt eltöltött idő alatt nagyon sokféle berendezést kellett terveznem. A munka igen változatos volt. Hogy miket terveztem? Ezen a téren sokkal nehezebb helyzetben vagyok, mint például egy színész. Ő felsorol néhány általa eljátszott szerepet, és ezáltal egy átlagos műveltséggel rendelkező ember előtt azonnal kirajzolódik pályája, életútja. Egy építésznek tartósan megmaradnak épületei, és azt mindenki láthatja. A gépésznek sem ez, sem az nem adatott meg. A berendezéseink nem az örökkévalóságnak készülnek, hiszen az állandó technológiai fejlődés hamar elavulttá mínősíti alkotásainkat, bármennyire korszerűek voltak is azok születésük pillanatában. De talán éppen ez volt a jó a szakmánkban, ezért kellett, és tudtunk állandóan új és újabb berendezéseket tervezni. Ugyanakkor érzelmileg megszorító, szörnyű látvány – ami különösen gyakorivá vált most, a rendszerváltozás utáni időkben –, hogy barbár módon, lángvágóval vágják szét és viszik a hulladékba a nagy gondossággal megtervezett, és nagy költséggel legyártott gépeket, berendezéseket.

Szakmai közelítésként az mondható el, hogy tervezési tevékenységem két fő csoportba sorolható. Az anyagmozgató berendezések (pl. a közismertebbek közül a szállítószalagok, önjáró- és vonszolt – főleg sínen járó – szállító berendezések) és a technológiai berendezések (pl. hengerművek). Konkrét példákat említve, én voltam a gépészeti főtervezője az Ózdon létesített folyamatos acélöntő műnek, a miskolci kombinált acélműnek, a borsodi ércelőkészítő műnek, a dunaújvárosi acélöntő műnek. De én terveztem Inotára a folyamatos alumíniumöntő és -hengerlő gépsort is. Hogy a berendezés feladatát, lényegét érzékeltessem, ez a gépsor például úgy működik, hogy a folyékony alumínium fémet a sor elején beöntik egy forgó, hűtött köpenyű kokillába, ahol az megdermed, és a sor végén a megfelelő keresztmetszetűre hengerelt és felcsévélt alumíniumszalag a végtermék. Az alábbi kép a gépsor hengerállványát mutatja.

Terveztünk mind hazai, mind külföldi berendezéseket. Ezek kapcsán megfordultam valamennyi szocialista országban – nyugatra nem engedtek –, sok időt töltöttem Kelet-Németországban (riesai hengermű) és Lengyelországban (katowicei ércfeldolgozó). Ez utóbbi helyre terveztem egy nedves üzemű keverődobot, melyet az alábbi kép ábrázol. Újszerűsége abban állt, hogy egy merev alapkeretre helyezve, betonba ágyazott rögzítő csavarok nélkül, négy darab gumituskón áll, csökkentve az épületnek átadott káros rezgéseket.

Sokszor voltam – több témában – Moszkvában is.

A KGST-együttműködés keretében például én terveztem az 1000 megawattos szovjet atomerőmű kombinált üzemű (vonszolt és önjáró), földrengésbiztos kazettaszállító berendezését. E kazetta tartalmazza a radioaktiv hasadóelemeket. Atomerőműről lévén szó, rengeteg különleges feltételt kellett teljesíteni.

Így telt az életem alkalmazotti szakasza. Nem lettem vezérigazgató, maradtam viszonylag elismert, szürke szakember. Ennyire jutottam mint pártonkívüli, enyhén rebellis megnyilvánulásaim mellett. Ez volt a munkásságom 1984-ig, amikor kiléptünk a cégtől, és vállalkozásba kezdtünk.

Tanulás, tanítás

A hatvanas évek elején ismét diák is lettem. Szakmérnöki tanulmányokba kezdtem, és három év múltán a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán megszereztem második diplomámat irányítástechnika (köznyelven automatika) szakon.

Ezzel azonban még mindig nem szakadt meg a kapcsolatom a Műegyetemmel. A hatvanas évek közepén meghívtak a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán a Gépelem tanszékre félállású tanársegédnek. Így azután ezen a tanszéken is eltöltöttem harminc esztendőt a fiatal mérnökpalánták oktatásával. Nagyon szerettem ezt a feladatot, és a hallgatók is szerettek engem. A kilencvenes évek közepén azonban a kezdődő megszorítások, leépítések szétrobbantották a tanszéki kollektívákat is. Az én állásom is megszűnt ekkor. Kb. 3000 tanítvánnyal találkoztam az évek során, és találkozom azóta munkakapcsolatban is. Mindig örömmel üdvözöljük egymást.

A Magyar Mérnöki Kamara által nyilvántartva öt szakágban szereztem műszaki szakértői jogosultságot. Ezen ágazatok: a vas- és acélgyártás, hengerművek, anyagmozgatás, gyártervezés, atomerőművek.

A felnőttkori család

Munkahelyemen ismerkedtem meg feleségemmel, Szebedy Gyöngyivel. Családja révén ő is megszenvedte a népi demokrácia „áldásait”. Gyermekkori álmai nem teljesültek ugyan, de végül is – alkalmazkodva a helyzethez és a lehetőségekhez – kohómérnöki diplomát szerzett. Ő korábban került a tervezőirodába, mint én, de együtt léptünk onnan ki, mikor vállalkozásunkat megalapítottuk.

Két leányunk született. Hajnalka matematika-fizika szakos középiskolai tanár lett, férje – az én rokonságom által megismert – a Partiumból származó vegyészmérnök. Hat gyermekük van. A család most – 2007 nyarán – költözik, mert férje tavasz óta egy EU-intézetben, Pármában dolgozik. Kisebbik leányom, Harmat építész- és mélyépítő mérnök. Férje műbútorasztalos, restaurátor és teológus.

Vállalkozásban

Mint korábban már említettem, 1984 nyarán feleségemmel együtt, otthagyva az alkalmazotti státuszt, vállalkozásba kezdtünk. Megalakítottunk egy „gép- és tehnológiatervező” mérnökirodát, kezdetben egy munkatársunkkal közösen.

Tevékenységünknek az országban elég nagy sajtó- és rádióvisszhangja lett. Az első eset volt ugyanis az országban, hogy egy „maszek tervezőiroda” nyert el egy zöldmezős telepítésű, állami nagyberuházást, a tokodaltárói brikettgyár tervezését. A tervezési szerződés megkötésétől számított két és fél év alatt mind a tervezés, mind az építés, a gyártás és üzembe helyezés megtörtént. Sok szakembert, céget vontunk be a tervezésbe is, a gépészeti berendezéseket pedig magunk terveztük. Én terveztem többek között – az országban elsőként – a 100 tonna teherbírású, hidraulikus működtetésű vagonbuktatót, melynek képét alább illusztrációként a szövegbe illesztettem. A berendezés a vagont hatvan fokra billentve emeli meg, miközben tartalma, a homlok oldalon keresztül, az alatta lévő bunkerba ömlik.

Feleségemmel közös cégünk azóta is, jelenleg DINTERV Mérnökiroda néven működik. Tervezési profilunk nagyrészt megegyezik korábbi vállalatunk, az egykori Kogépterv, profiljával. Üzleti partnereink, megbízóink és munkatársaink is zömmel a korábbiak.

Az eltelt több mint húsz év alatt terveztem több gyárat (pl. balinkai és várpalotai szeénosztályozó), illetve kisebb-nagyobb egyedi gépészeti berendezéseket, gépsorokat (pl. salgótarjáni acélszalag-egyengető gépsor). De terveztem amerikai megrendelő részére egy alumíniumoxid-gyártó berendezést is.

Végül megemlíthető egy érdekes megbízás, ami ugyan egyáltalán nem jelentette a szakmai kihívás csúcsát, azért térek mégis ki rá, mert a megvalósult létesítményt sokan ismerik, és a média még ma is sokat foglalkozik vele pro, de inkább kontra. Az Európai Unióhoz történő csatlakozás emlékére létesített berendezés szabadtéri műalkotás, a Városligetben felállított, s azóta botránykővé vált „időkerék”.

A botránykővé válásnak egyébként két oka van. Egyrészt a Medgyessy-kormány által szorgalmazott, és szerintem is értelmetlennek tartott látványberuházás kitűnő témával szolgál a politikai oldalak versengéséhez, másrészt a szerencsétlenül megválasztott „időkerék” név mindenkinek azt sugallja, hogy ennek a berendezésnek forogni kellene, holott ez valójában egy nagyméretű homokóra (tömege 60 tonna, benne a „homok” 7,5 tonna) amit – a tervek szerint – évente egyszer kell 180 fokkal, kézi erővel, legfeljebb 15 perc leforgása alatt, protokolláris ceremónia keretében megfordítani.

E létesítmény gépészeti berendezéseinek a tervezésére kértek fel, és én elvállaltam. Az „igazi” gépészetből nem sok látszik, mert nagy része a föld alatt van, a mechanizmusok hőskorát idéző stílusban szerkesztett mozgatóberendezést pedig csak a forgatás idejére – Szilveszter napján – helyezik ki.

Hála Istennek, megbízásért soha nem kellett kilincselnem. Mindig a feladat, a munka keresett meg. Sajnos a múlt év őszén kezdődő komoly szembetegségem ma már erősen korlátoz a munkában, így további komolyabb megbízásokat már nem tudok vállalni.

Befejezés

Ennyiben tudtam összefoglalni életemet, és némileg próbáltam érzékeltetni munkásságomat.

Kérdés, hogy mire jutottunk? Mit értünk el munkánk révén az elmúlt majd fél évszázad alatt, olyan kezdeti feltételek mellett, hogy családi adottságaink miatt, feleségemmel együtt, mindketten a nulláról indultunk?

Felneveltük két leányunkat, és mindkettőnek diplomát adtunk a kezébe.

Az állam által szabályozott, korlátozott lehetőségek mellett is viszonylag sokat utaztunk, leginkább sátorral kempingezve, főleg hazánkban, a Kárpát-medencében, de jártuk külföldre is. Igaz, erőnkből inkább csak Európára tellett. Sokszor és sok időt töltöttünk a horvát tengerparton, de eljutottunk Egyiptomba és a Kanári-szigetekre is.

Vásároltunk sok könyvet, melyek száma ma már több ezerre tehető.

Berendeztünk és felszereltünk két irodát a tervezés és ügyvitel hagyományos és elektronikus eszközeivel.

Birtokolunk egy – kétszeresen megvásárolt – budai, kétszintes, 180 négyzetméteres öröklakást, benne a mérnökiroda helyiségével.

Létrehoztuk közben a Pilis kapujában, Csobánkán a „nyári rezidenciánkat” is, ahol mi tavasztól őszig tartózkodunk az egész családdal együtt. Ez egy kétezer négyzetméteres, lakóparkszerűen kialakított, parkosított telek, öt épülettel. Külön házunk van nekünk, és külön-külön mindkét lányunknak. (Kisebbik lányomék állandóan itt is laknak.) Egy kis ház szolgál az én tervezői munkám biztosítására, és most épül a vőm műhelye. Az alábbi kép kertünk egy részlete.

Ennyi egy élet munkájának látható eredménye.

Lehet, hogy az olvasónak úgy tűnik, írásom helyenként nem eléggé mértéktartó, nélkülözi a kellő szerénységet. Az életút ilyetén történő megfogalmazásai – miután mindenféle dicsekvés távol áll természetemtől – nekem is nehézséget okoztak. Az írásra történt felkérés alapja azonban az volt, hogy mutassuk be az árvaházi nevelés eredményességét. Mutassuk be, hogy a kecskeméti árvaházból kikerülő növendékek mind emberileg, mind szakmailag megállják a helyüket az életben, mert megfelelő alapot kaptak tudásban, erkölcsben, hazaszeretetben, akaraterőben.

Írásomban, talán érdemtelenül, keveset foglalkoztam az árvaházzal, holott az ott töltött évek meghatározóak voltak életem alakulására. Árvaházi emlékeimet azonban már korábban papírra vetettem mintegy negyven oldalas visszaemlékezésben, kb. ugyanennyi melléklettel kiegészítve.

Rövid életrajzom egyébként megtalálható a fenti ábrán látható „Who is who Magyarországon” kiadványában.

---