„Antisthenesnek azt mondotta
valaki, hogy a szegények el-
pusztulnak a háborúban.
Sőt,
háborúban sokkal több lesz a
szegény, válaszolta a bölcs.”
Stobaeus
A háború és következményei
Sajnos, az idilli életünkbe a háború már 1942-ben beleszólt. Először a reggeli tejeskávé helyett rántott levest kaptunk. Azután elmaradt az uzsonna, majd a tízórai. Megszűnt a központi fűtés, helyette díszes, szép, nagy PERPÉTUM kályhákkal fűtöttek igen nagy helyiségeket, így a hatásfok bizony kissé gyenge volt. A folyosón, a fürdőben, a vécében ezután a hideg lett az úr. Később a pincében kialakították az óvóhelyeket. Gyakoroltuk a minél gyorsabb lejutást s a kijelölt helyünk elfoglalását. Igazán élesben egyszer, a reptér bombázása miatt kellett használnunk.
Géza bácsi a nyaralóba menekült az árvaházban rekedt gyerekekkel – akik például tiszántúliak voltak – 1944 őszén a város kötelező kiürítésekor a nevelők és a személyzet egy részével. Odautazásuk alatt átélték a fehérvári állomás egyik bombázását. Kiszaladtak a mezőre. Egy lány kisebb, egy fiú nagyobb, repesz általi sérülést szenvedett. A többiek megúszták. A tekintélyes mennyiségű élelmiszer és alapanyag viszont használhatatlanná vált. (A menekülésről, a fiú sérüléséről, a hosszú kezeléséről a hajdúböszörményi újságban egy cikk jelent meg Egy bombaszilánk története címmel a kilencvenes években.)
Ezután Géza bácsi sok fordulóval, amit csak tudott, Kecskemétről Lellére hurcolt. (Kb. 120 tonnát.) Még az állatokat is. Egy időre a nyaralótól 3 kilométerre, biztonságosabb helyre, majd Zicsre telepítették őket. A harcok után ismét visszamentek Lellére, mert az árvaházba a teljes kifosztás utáni felújítás miatt nem tudtak visszatelepülni. Természetesen a nyaralót is fel kellett újítani.
A létszám egyre nőtt (150), s mivel fiúk is voltak, csak úgy fértek el, hogy Géza bácsi elkérte átmenetileg a szomszédos Szász-villát is, majd később még egyet. Sokat küszködött az élelmezéssel, bár itt is igyekezett önellátásra berendezkedni állattartással, és bérelt földön való termeléssel. A ruházást segélyekből, UNRRA-csomagokból pótolta. Egy tanévet ott kellett eltölteniük. A gyerekek tanultak, magánvizsgákat tettek. Senki nem vesztett évet.
A sokszori menekülést háborús körülmények között úgy tudta megoldani, hogy személyi és az ott rendelkezésükre álló anyagok, állatok vesztesége nélkül élték át a nagyon nehéz időket.
1947 és 48 nyarán Géza bácsi még a nyaralást is meg tudta szervezni. A következő földhivatali bejegyzés 1949-ben már a nyaraló állami bekebelezéséről szól. Államosították minden felszerelésével együtt, úgy tudom, az ideiglenesen elkért közvetlen szomszéd villát is hozzácsapva. Emlékeztetőül: ez a nyaraló is Géza bácsi igen kemény gazdasági tevékenységének a gyümölcse volt. Az újság a vásárlását nagyon méltatta, az államosítást nem írta meg. Mit is írhatott volna róla? Az akkori Művelődési Minisztérium – úgy látszik – olyan nívósnak találta, hogy megtartotta magának. Évtizedekig használta. A választások előtt még a Miniszterelnökség Központi Üdülési és Oktatási Főigazgatóságának üdülője táblát láthattuk.1 A nyaraló – a kiegészítő épület elejének nem túl szerencsésen emeletessé tételén, valamint a villaépület fa verandáinak beépítésén (mely csúnyán megváltoztatta a jellegét) kívül – és parkja (bár most virágok nélkül) nagyjából úgy néz ki, mint 57 évvel ezelőtt. Azt hiszem, még a ma már kopott vörös salak is az eredeti.
Soha nem tudtam megérteni, miért volt a minisztérium dolgozóinak és gyermekeiknek nagyobb szüksége a nyaralásra, mint a nagyon szegény falusi árváknak? Ez volt a szegénypolitika akkor. Az mindenesetre megnyugtató, hogy bizonyos közcélt szolgál ma is. (Még közcélt szolgál ma is? Nem privatizálta még magának egy ügyeskedő? Ki tudná szavatolni azt, hogy ez soha ne következhessen be?)
A parti sávokat az önkormányzat kisajátította, és szabad strandnak nyilvánította. Ez ésszerű és igazságos. Most a hátsó park valamivel rövidebb. Így én is elüldögélhettem a szép őszi verőfényben a nyaraló mögötti vízbe levezető lépcsőn, és gyönyörködhettem a csodálatos északi parti látványban ugyanott, ahol kislányként olyan sokszor tettük.
Ez a nyaraló példája volt annak, hogy az akkori világban milyen fontos volt embereknek és a fenntartó intézménynek az árvák minél teljesebb szolgálata.
1946 nyarán visszaköltöztek a nyaralóból a teljesen lepusztult, kirabolt épületbe. A háború megtette a magáét. Eltűntek a bútorok, a ruhakészletek, az ágyneműk, a képek, a kézimunkák, a szép cserepek, elmondások szerint még a villanyhuzalok is a falakból. Ekkor már hárman visszamehettünk volna azzal a feltétellel, hogy ruhaneműt, lábbeliket, evőeszközt, lavórt, ágyneműt huzatokkal együtt viszünk legalább egy évre. Ezt édesanyánk nem tudta teljesíteni. Az öcsémet tudta csak felkészíteni. Augusztus elsején kellett jelentkeznie.
A Balatonról visszatelepültek és az otthonról érkezettek – kb. hatvanan – (a kicsik még egy évig Lellén maradtak) kemény munkával tisztították meg az elképesztő mennyiségben felhalmozott szeméttől a pincéket és a hatalmas padlástereket. A pincék termeinek faajtóit a használók (egy szovjet kórház) eltüzelték, s ezekben a mennyezetig összezsúfolt igen vegyes (főként kórházi) hulladékot, még amputált testrészeket, rothadt gézeket, vattákat is, egyszerűen befalazták. Ezeket ki kellett bontani. Az udvarra összehordott „ajándék” hatalmas hegyet alkotott.
A gyerekeket csak úgy tudták lefektetni, hogy a börtöntől kaptak kölcsön vaságyakat. Asztalokat, padokat deszkákból maguk ácsoltak. Igen sokat dolgoztak a növendékek, hogy mire a tanítás megkezdődik, valami kis elfogadható helyük legyen, egyelőre csak a földszinten. Az 1946–47-es tanévben egyvégtében folytak a felújítási munkák és az újrabútorozás.
Géza bácsi újra megkezdte a mezőgazdasági tevékenységet is, hogy jobb ellátást tudjon nyújtani. Szeretett volna a meglévő 20 hold helyett 100 holdon gazdálkodni, de a korábbi földosztáskor már elkeltek a földek. Többszöri tárgyalás után kaphatott volna még bérletre területet, de az olyan messze volt, hogy nem tudta elfogadni.
Egy hír az újságból, amely arra is példa, hogy hogyan változott meg az újságok hangneme eddigre. (Érdemes tanulmányozni néhány háború előtti, és 1947-től néhány évi újságot ilyen szempontból.)
Kecskeméti Hírek:
1947. jún. 10. „Felszámolt az UNRRA (…) utoljára a Faragó Béla Árvaház kapott gyönyörű villanytűzhelyet és igen komoly konyhai felszerelést. [Most tessék figyelni!] Jobb is, [a felszámolás] nincs többé szükség a könyöradományokra. A magyar nép termelő munkával meg fogja teremteni, amire szüksége van.”
1947 őszén kezdett el teljes létszámmal üzemelni az árvaház, ekkor folytathattam tanulmányaimat (miniszteri korengedéllyel) a házilányévvel együtt négy év kihagyással. Mások is jártak így. A háborúról nem mi tehettünk, de a következményeit viselnünk kellett. Az árvaházi iratanyag tanulmányozásakor láttam egy névsort azokról, akiknek az iskolalátogatásról a koruk miatt időnként igazolást kellett küldeni a nyugdíjintézetnek, hogy folyósítsa a nevelési járulékot és a lakbérsegélyt.
A késői kezdés ellenére mégis negyven és fél évet dolgoztam tanítóként, ebből hét és felet nyugdíjasként.
1 Balatonlelle, Honvéd u. 86. Vissza